A film megragadja a nézőt, szétfeszíti a szemhéját és kíméletlenül megmutatja a kínt, a szenvedést, a halált, ugyanakkor megmutatja a szépet, a jót, de még a testi szerelmet is. Nehezen kezd bele az ember, mert rendkívül hosszú, szerencsére a 3 órás játékidő minden perce izgalmas, tartalmas, hiszen a film három különböző társadalmi berendezkedés kritikáján túl, egy művész útkeresése és egy művészeti kurzus is egyszerre, meg persze az elsöprő szerelem sem marad ki, megfűszerezve egy gonosz apóssal és egy mindent átszövő, szörnyű titokkal.

Mitől válik valaki művésszé, így születik vagy a körülmények teszik azzá? Elég támogatni egy tehetséget már egészen kiskorától, hogy járjon nyitott szemmel és bátran fejezze ki önmagát? Ez lenne a recept? A film főhőse, Kurt Barnert művésszé válásában bizonyosan nagy szerepet játszott a furcsa, gyönyörű és életteli Elizabeth. Talán a pucéran zongorázó lány, aki kiállításra vitte, fontos kérdéseket tett fel, megnyitotta az elméjét, titkokat súgott a fülébe, talán ő ültette el a kisfiúban a gondolatot, hogy keresse az élet képletét.

Mi történik akkor, ha a tehetséget nem támogatják? Nem arra gondolok, hogy a család haszontalan elfoglaltságnak tartja a művészkedést, vagy nincs a szülőknek pénze a megfelelő oktatásra. Hanem arra, hogy éppen olyan rendszerben él a művészpalánta, ami üldözi és elnyomja a művészeket, mert az nem ad kenyeret a munkásnak, nem "időtlen" nemzeti értékeket képvisel vagy nem teszi félre a hiúságát a "nagy" ügy érdekében. A filmben pontosan ez történik, hiszen Kurt gyerekkorát a nácizmus, fiatalkorát a kommunizmus teszi tönkre. Talán az átélt tragédiák alakították a művész látásmódját, talán a kompromisszumok elutasítása, hogy a náci művészet és a szocialista realizmus sem tántorította el saját útjának keresésétől.

Az igazi, a valódi az szép, ez a gondolat sokszor felbukkan a filmben. Ha 30 évvel ezelőtt látom ezt a filmet, biztosan segített volna művésszé válni, így csak filmajánlót írhatok. A rajztanfolyamon, mikor sorra jöttek a csúfabbnál-csúfabb modellek, nem volt világos, hogy miért őket kell lerajzolni. A meztelenség, ahogy a modellek feltárták a művészpalánták előtt a testüket, eleinte kuncogásra késztettek minket. Persze felnőttünk a feladathoz, már nem ciciket, popsikat és cuccost láttunk, hanem ábrázoltuk a valóságot, amit látunk és igyekeztünk ezt a saját stílusunkkal láttatni. Akkor még csak körvonalazódott mint sejtés, hogy a valóság az egyben szép. Emellet a saját hangunk megtalálása festőként, zenészként, bármilyen művészként, akár egyszerű emberként a legfontosabb feladatunk. Ha nem is hoz teljes boldogságot, hiszen mindig változik és sosem érjük el teljesen, de ez kell az élethez.

Még egy fontos mondanivaló a filmből: az, ahogy egy rendszer a művészeivel bánik, az határozza meg, hogy mennyire szabad egy társadalom. A nácizmus elfajzottnak tartotta azt, amit a legnagyobb művészek alkottak, összekötötte az őrülettel, és fizikailag is meg akarta semmisíteni a művészeket. (Valahogy mégis a náci tisztek gyűjtötték össze a legértékesebb alkotásokat, de ez most nem fontos.) Aztán a kommunizmus is saját képére akarta faragni a művészeket, ők is az önkifejezést tartották a legfőbb ellenségnek. Viszont a munkás paraszt mentalitás miatt fel sem foghatták ésszel, mi számít művészetnek, csak a propaganda számított.

A filmben a nyugati művészet is kap egy gyomrost, mert a performansz jellegű műalkotások, ahogy Kurtot végig vezetik a Kunstakademie termein, sokszor kritikán aluliak. Véletlenszerűek, öncélúak és értéktelenek, az köztük a sikeres művész, aki még a tapétát is el tudja adni az ostoba közönségnek. Egészen addig, amíg Joseph Beuys meg nem nézi Kurt műveit, megmarad az értéktelenség látszata. De amikor megosztja diákjával, hogy ő maga miért kizárólag zsírral és filccel dolgozik, minden a helyére billen. Ez bizony az igazi művészet, és ez eljuttat még egy fontos, a filmből származó gondolathoz: a művészet és a politika kizárja egymást. Ahogy Beuys ezt kimondja, háttérben a lángoló választási plakátokkal, na ez a jelenet is bele ég a néző agyába.

Félve írom le, mert ha kicsit is érintjük a politikát (pl. ha van 2-3 meleg témájú film a 20 között egy toplistánkon) kapunk hideget-meleget, de pont ez a félelem jelzi, hogy igaz: Ez a film ma különösen aktuális, mert megint egy olyan rendszerben élünk, ami szembe megy a művészettel, el akarja pusztítani a művészi önkifejezést. Éppen egy kulturális forradalom zajlik, ami az én, én, én helyett, a mindent a nemzetért mentalitást akarja ránk kényszeríteni egy hamis és téves nemzeti pátoszra hivatkozva. Aki megnézi a Mű szerző nélkül c. filmet, az meg fogja érteni mi történik és hová vezet.

Végül Kurt megtalálja önmagát, fotorealisztikus festményt készít saját régi családi képeiből és sajtófotókból. Ezzel olyan egyéni stílust hoz létre, amely a személytelennek tűnik, mintha nem is lenne a műveinek szerzője, pedig nagyon is van. Olyan festményeket hoz létre, amelyek nemcsak saját érzéseit tükrözik, hanem egy egész nemzedék traumáját is. Amikor pedig Seeband professzor meglátja a náci háborúsbűnösök, az elpusztított nagynéni és saját fotóját ábrázoló montázst, egycsapásra utolérik őt a múlt bűnei.

Rengeteg mindent érint még a film, hitelesen mutatja be az emberi gonoszság mélységeit, a háború értelmetlenségét, a családalapítás nehézségeit, a tehetség iránti irigykedést, az őrület kiteljesedését, de felesleges leírni, inkább nézd meg a filmet.